Amikor a Te Számítasz Egyesületben elvállaltam gyerekek korrepetálását, még nem sok tapasztalatom volt. Legfeljebb annyi, hogy korábban a saját lányaimnak segítettem a tanulásban. Mégis az motivált, hogy kedvet éreztem hozzá, másrészt úgy gondoltam, hogy képes vagyok rá, tudok segíteni az általános iskolásoknak a humán tárgyakban, úgymint az irodalom, a nyelvtan és a történelem.

A tanulószobás gyerekeket már ismertem, tisztában voltam vele, honnan indultak, milyenek a körülményeik - amik nem voltak éppen kedvezőek. Kevés kivételtől eltekintve traumákon átesett, megsebzett lelkű, bizonytalan anyagi háttérrel rendelkező, lányokról és fiúkról van szó. Azt is tudjuk róluk, hogy nehezebben megy nekik a tanulás, de van bennük akarat, szeretnének jobb jegyeket szerezni. Nem az a cél, hogy megmeneküljenek a bukástól, hanem az, hogy önmagukhoz képest, folyamatosan, minél többet fejlődjenek. Elhiggyék magukról, hogy ők is jók valamiben, értékesek és igenis fontosak: számítanak. Ehhez viszont meg kell tanulniuk az élet egyik legnagyobb feladatát, ami gyakran még a felnőtteknek sem sikerül, mégpedig azt, hogy legyőzzék önmagukat.

Felnőttként a legnagyobb feladatunk az, hogy megtanuljunk bánni ezekkel a gyerekekkel és hozzásegítsük őket ahhoz, hogy természetessé váljon számukra az iskolába járás, a továbbtanulás, szakmák szerzése. Az iránymutatásnak és a példamutatásnak alapja pedig a szeretet és a bizalom, amivel körbevesszük őket. Nem múlhat el egyetlen nap sem dicséret és ölelés nélkül, mert ez gyógyítja a kis lelküket és minket is boldoggá tesznek a csillogó szemek. Következetesnek lennünk pedig kötelező, mégpedig azért is, hogy biztonságban érezzék magukat. A döntéseket a felnőttek hozzák, vagyis mi irányítunk, a gyerekeket pedig felesleges figyelmeztetni arra, hogy feszegessék bátran a határokat, hiszen maguktól is tudják.

Nem könnyű rendszerességhez és az időpontok betartásához, a következmények elviseléséhez szoktatni őket. A traumatizált gyerekek számára ismeretlen szó a nyugalom, állandó készenlétben állnak, feszülten figyelik a felnőttek, a tanáraik reakcióit, ezért nem a tananyagra összpontosítanak. Gondoljunk bele, nyugalomban élve mennyivel könnyebb  tervezni (vagy olvasásra koncentrálni), mint olyan körülmények között, ahol túl sok a feszültség, a változás. Mivel sérült a lelkük, a stresszt nehezebben viselik, könnyen elfelejtik azt is, amit megtanultak. Ugyanakkor talán jobban örülnek egy hármasnak, vagy egy négyesnek, mivel sok energiát fektetnek bele, ami meghozza gyümölcsét. Nagyon jó érzés látni, hogy mennyire büszkék magukra ilyenkor.

Azért is jó ez, mert látjuk a munkánk értelmét. Igaz, hogy beletelik néhány évbe, de tapasztaljuk a fejlődést, a pozitív változást, ami újra és újra erőt ad. Dühítő és fájdalmas, amikor sok felnőtt (és itt nem feltétlenül a szülőkre gondolok) néhány perc alatt képes összetörni a gyereket, a sárba taposni az önbizalmát. Ez egy kicsit visszaveti őket, minket pedig alaposan felbosszant. De megállítani nem tudja egyikünket sem, továbbra is elszántan tesszük azt, amiben hiszünk.