Van az úgy, hogy elromlik minden. A jól felépített. A tökéletesnek tűnő, a biztosnak látszó. Ilyenkor az embert húzza lefelé a mélység és az önsajnálat, hogy miért érdemelte ezt. Egyre beljebb kerül a negatív gondolati spirálban és okol, vádol, hibáztat, tagad, sír, gyászol és az önbecsülését a porig rombolja, hiszen látja elveszni azt, amiben élt. Vákuum veszi körül, ahol a színek kikoptak, a szó hamis és mindenütt omladozó, veszélyes falak magasodnak, amelyek csak arra várnak, hogy a nyakába hulljanak. Kiúttalan és fájdalmas minden perc, de közben telnek a napok és még mindig életben van. Nincs más választása.

Közben mások is csak sajnálkoznak, mert nem gondolták volna.. Persze minden csoda három napig tart, vagy még addig se napjainkban, így az erős, élni akaró jellem előbb utóbb veszi a bátorságot és az elfüggönyözött, bedeszkázott csigaházából kis lépésekben, de egyre kijjebb merészkedik. Pontosabban egyszerre nyit a világra és befelé is. Célja, hogy változzon, felálljon, tisztán lássa a múltját és emelt fővel folytassa még stabilabban, mert immár a tudás birtokában van, hogy homokba dugott fejjel, a sötétben nem lehet  élni és a jövőt építeni.

A rozsdás, nehéz kulcs erőlködve bár, de végre nyitja a zárat. Ekkor már nem magányos és egymaga, hanem önmaga. Ráébred, hogy ő is hibázott, a tapasztalásokat pedig a megfelelő polcra helyezi, hogy később emlékezhessen, ha szükséges. Könnyebbnek érzi a lelkét. Magabiztosabb már és rendkívül hálás, mert annak ellenére, hogy minden romba dőlt, voltak mögötte néhányan, akik támogatták, szeretettel és mérhetetlen türelemmel fordultak irányába.

A mondás pedig igaz, minden rosszat jó követ. Tudja ő is ezt.Így nem vár, hanem cselekszik és megteremti mindazt, amiben hisz. Őszintén érez, nevet, szeret, mert csak így érdemes...