Minden évben elgondolkodom azon, hogy miről írjak a szociális munka napja kapcsán, amit november 12-én ünnepelünk. Lehetne azt fejtegetni, hogy mit is csinál egy szociális munkás, mert nem biztos, hogy az emberek ezzel ma már tisztában vannak. Külföldi filmekben gyakran szerepelnek, ott általában úgy ábrázolják őket, mint a gyermekvédelem, a gyámhivatal embereit. Ez pedig nem feltétlenül kelt szimpátiát, nem tűnik hálás hivatásnak – egyébként nem is az. Pedig a szociális munkás eredetileg segítő szakember és ő valóban azért dolgozik, hogy képessé tegye az embereket a problémáik megoldására.
Elhivatott szakember vagyok én is, de most nem szeretnék mélyebben belemenni a tevékenységünk ecsetelésébe, ahhoz nem lenne elég egy cikk, mert napokig tudnék beszélni - jobban mondva írni - a több évtizedes munkámról és tapasztalataimról. Az önéletrajzommal sem untatnék senkit és nem megyek vissza a gyerekkoromig sem, inkább azokat a gondolataimat szeretném megosztani, amik a segítő munkához való hozzáállásomat magyarázzák. Ez pedig nem más, mint a munkahelyi szocializációm.
Amikor belecsöppentem a szakmába, mint egészségügyi dolgozó, még nem volt professzionális segítő képesítésem. A főnököm példamutatása és elvárásai tanítottak arra, hogyan viszonyuljak az emberekhez, hogyan bánjak velük, mennyire legyek elnéző, nagylelkű és alázatos a magatartásukkal, viselkedésükkel szemben. Sztereotípiákkal és diszkriminációval küzdöttem én is, könnyebben ítélkeztem, gondjaim voltak az elfogadással és az empátiával. Aztán elkezdtem megismerni a mentális betegséggel küzdők és az elesettek, hátrányos helyzetűek sorsát, gyakran tragikus életútját, lemondásokkal, traumákkal terhelt gyerekkorát. Amikor nem értettem a viselkedésüket, a felettesem mindig gyors és egyszerű magyarázattal szolgált, amivel rögtön helyre tette bennem a kétségeket. Tiszteltem a tudását, a fáradhatatlan munkáját és a végtelen jóindulatot, amivel a betegeket segítette. Szerették és ma is szeretettel emlegetik, hiányolják a szakmából.
Néhány napja rádöbbentem, hogy ezért is fordulok hasonlóképpen az emberek irányába, mert így szocializálódtam, mint segítő. Figyelmességet és szeretetet, sőt köszönetet és őszinte hálát tapasztalok azoknak a részéről, akik számítanak, vagy számíthattak rám a bajban. (Igen, néha van olyan is, aki hálátlan és ellenem fordul, de az ilyen viselkedést könnyen elengedem.) Tehát ezzel együtt ugyanakkor arra is rádöbbentem, hogy vajon segítség-e az embereknek ez a fajta példamutatás, amit én képviselek? Hiszen ettől nehezebb az élet. A társadalmi vagy munkahelyi csoportokban megérzi a többség, ha más vagy, ehhez általában még megszólalnod sem kell. Ha érzékeny vagy, bele is betegedhetsz. És bizony gyakran érezheted magad magányosnak.
Ezért fontos találnod olyan munkát, ami motivál, és olyan közösséget, ahol hasonlóan gondolkodó emberekre találsz. Emiatt szinte otthon érezheted magad köztük. Önazonos lehetsz, mert nem szükséges számodra túlzó elvárásoknak megfelelned. Szerencsés vagy, ha ezt megtalálod.
Az eredeti gondolathoz visszatérve, a segítő munkához való viszonyom és helytállásom szocializáció, élettapasztalat és professzionális tudás összessége, ami folyamatos tanulást, fejlődést kíván. Aki az egyik legszebb és legnehezebb hivatást választja, nem számít fényes karrierre, de az emberséget, a hagyományos, valódi értékeket képviseli és tiszteli.
