Az én nagyszüleimet még magázták a szüleim, amit gyerekként nagyon furcsának találtam. Nekem természetes volt, hogy tegeztem a szüleimet, sőt a nagyszüleimet is. Az sem volt kérdés akkoriban, hogy a felnőtteknek gyerekként „csókolomot" köszöntünk, eszünkbe nem jutott, hogy tegezzük őket. De ettől mi még nem voltunk jobb emberek, mint a mai gyerekek, egyszerűen így neveltek minket, ez volt a természetes.

A gyerekeimnek, a következő generációnak viszont már hiába próbáltam megtanítani ugyanezt - és nem azért, mert szemtelenek lettek volna. Ennek az volt az oka, hogy a fiatal szülők nem engedték, hogy magázzák őket a kisgyerekek. „Tegezz nyugodtan, nem vagyok én még olyan öreg" – gondolom ismerős ez a mondat. Így aztán a gyerekeknek már fogalmuk nem volt, hogy most akkor kit hogyan lehet üdvözölni. Ezért vagy tanácsot kértek tőlem, vagy köszöntek úgy, ahogy jónak látták. Egy gyerektől még nem elvárható, hogy megítélje, vagy kitalálja, melyik felnőttnek éppen melyik köszönési mód tetszene. A gyerekeknek fontos a biztonság, aminek az egyik feltétele a következetesség. Könnyen belátható, hogy ebben semmi következetesség nincs, hiszen minden felnőttnek más az elvárása a köszönéssel kapcsolatban.

Alapvető, hogy találkozásnál és búcsúzásnál a köszönés, mint norma, ne menjen már ki a divatból. Ez egy jogos elvárás. A kamaszokat lehet arra tanítani, hogy magázzák a felnőtteket, azzal nem tudják őket megsérteni. A kisebb gyerekeket köszönésre tanítani egyértelműen a szülők feladata. A többi felnőttnek pedig nem csak joga van elvárni, hogy a gyerek (előre) köszönjön neki, hanem feladata elfogadni és viszonozni a köszönést. Ha következetesek a felnőttek és mindig ugyanazt tartatják be a gyerekkel, akkor a gyerek se zavarodik össze.

Már nem ritka, hogy egy kisgyerek, leutánozva a szüleit, magázza azokat a felnőtteket, akiket a szülei is magáznak és tegezi azokat, akiket a szülő is tegez. Szerintem egy kisgyereknél ezt is el lehet fogadni, hiszen éppen tanulja a köszönést. Ez még mindig sokkal jobb, mint az, hogy a gyerek nem tudja, mit kellene köszönnie, ezért azt tartja a legegyszerűbbnek, ha egyáltalán nem köszön. Ez pedig a lehető legrosszabb választás. A köszönés a tisztelet jele is, amit mindenki megérdemel, életkortól függetlenül. Nem egy bonyolult illemszabály, szokás kérdése az egész.

Fontos, hogy egyik generáció, sem jobb, vagy rosszabb, csak egyszerűen más. Ezt nem nehéz megérteni, elfogadni viszont egyáltalán nem könnyű. Célszerű formálni egymást, a saját magunk érdekében is, mivel egy társadalomban élünk. Az életkorunk egyre hosszabb, tehát a probléma tartósan fennállhat, amire pedig nem jellemző, hogy magától megoldódik. Várjuk el egymástól és őrizzük meg ezt a szép szokást.