Egy graffiti rövid élete / Fotó: RÉ
Nagyon örült az utca, amikor kaptunk egy szép új buszmegállót a korábbi tönkrement, vagy inkább tönkretett helyett. Minden egyes nap figyeltük, nincs-e rajta karcolás, nincs-e még kiégetve, elrepedve. Néhány hónapig rendben is volt. Kiragasztgattak egy-egy, leginkább közérdekű hirdetést, mint a közeli programok, gyászhírek, esetleg eltűnt, elveszett kiskedvencekről tettek ki fotókat a kétségbeesett gazdik. Mígnem egy reggel azt vettük észre, hogy az oldalára ráfolyattak valamit, talán festéket.
Annyira zavart, hogy várakozás közben egy nedves törlőkendővel letörölgettem, miközben az járt a fejemben, hogy ez egy családi házas környék, nagyrészt ugyanazok az emberek használják a megállókat. Nem valószínű, hogy kedvük támadt megcsúfítani, tönkretenni azt a helyet, ahova leülhetnek, vagy beállhatnak, ha éppen esik az eső. Valószínűbb talán, hogy az éppen arra járók unalmukban, vagy megszokásból jó ötletnek tartották, hogy tönkretegyenek valamit.
A lavina ezzel beindult, egyre többen kaptak kedvet a sajátos dekoráláshoz. Másnapra már kiégették a megálló közepét, valószínű cigarettával. Köszi, ezzel már nem tudok mit kezdeni, ott marad! Néhány napig tudták csak visszafogni magukat a renitenskedők, aztán egy reggel nem lehetett nem észrevenni a vörös graffiti figurákat. Néhány lakó már bosszankodva ácsorgott a járdán az újabb „alkotást” látva. Sebaj, előhúztam a táskámból egy újabb csomag nedves törlőkendőt és nekiestem a nonfiguratív vonalaknak. És láss csodát, működött! Nem tudom, milyen kréta vagy festék volt a bűnös, de nem végeztek alapos munkát a rongálók. Igaz, hogy fél órám és egy csomag törlőkendőm ment rá a műveletre, de egyrészt a makacsságom, másrészt a neveltetésem okán, addig nem nyugodtan, míg el nem tüntettem a firkálás nyomait. Az eredmény nem lett tökéletes és a buszmegálló sem lett szebb, mint újkorában, vagyis lesz még vele munkám, de én így is elégedett vagyok.
Írás közben Andersen meséi jutottak eszembe az ólomkatonáról és a fenyőfáról, illetve a kisfiam új kedvencéről a bátor kis kenyérpirítóról – ezt ne keressék Andersen meséi között - aki megmenti a gazdáját. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de én tárgyakat is el szoktam nevezni, amiket szeretek - az egyik kedvenc cipőmet Sárikának hívtam. De a lényeg, hogy megbecsüljük, amink van. És ha másképpen nem megy, hát mutassunk példát. Legyen igényünk a környezetünkre (és tartsunk mindig magunknál legalább egy csomag nedves törlőkendőt). Érezzük a felelősségünket, ha mondunk, vagy teszünk valamit. Ez az élet minden területére igaz, még egy összefirkált buszmegállóra is.
