Amikor nyolcvanon túl, úgy beszél egymásról két idős ember, ahogy egy fiatal pár sohasem, arra gondolok, ez az igazi szerelem.

A nagymamám bölcs asszony volt. Hosszú, nehéz, kihívásokkal és szépségekkel teli élet után, 90 éves korában jött el a pillanat, amikor azt mondta: „elég volt, elfáradtam” – és csendesen elaludt. Mindenki talán így szeretne meghalni. De előtte még arra is volt gondja, hogy erre felkészítsen minket. Már vagy egy évtizeddel korábban gyakran mondogatta egy-egy szívének kedves apróságra mutatva: „ha majd meghalok, ez a tiéd lehet”. Addig is, amíg élt, szinte mindenét szétosztogatta, nem ragaszkodott a tárgyakhoz. Így vannak ezzel azok az emberek, akik már többször is elveszítették mindenüket, így megtanulták, mik a valódi értékek. Anyai nagyanyám öt gyereket szült és nevelt fel nagyapámmal közösen. Könyvelőként dolgozott, emellett sokat és jól írt, cikkei, novellái jelentek meg. Boldogan vette észre bennem a tehetséget, dicsérte a fogalmazásomat, gyakran biztatott. Az íráskészséget több családtag örökölte, köztük a lányaim is, de akit igazán boldoggá tesz, az én vagyok.

Kétszer is megözvegyült, így harmadszorra már nem akart férjhez menni. 70 éves elmúlt, amikor megismerte azt az embert, akivel az egész életét szívesen leélte volna. Életük legszebb időszaka lehetett az a 20 év. Az intelligens öregúr, Pali bácsi, Vicuskának szólította nagyanyámat. Minden reggel szépnek látta - pedig úgy nézett ki, mint hetvenhét boszorkány, legalábbis nagymamám szerint, aki önmagán tudott a legtöbbet nevetni. Együtt olvasták a napilapokat, fáradhatatlanul fejtették a keresztrejtvényeket, ismeretterjesztő filmeket néztek és amikor meglátogattuk őket, okítottak minket a családi életről.

És most, sok évvel a nagymamám halála után, hasonlóan szép jelenetnek lehettünk tanúi a férjem édesapjánál, aki két házasság, hosszas keresgélés után, hetvenes éveiben talált rá az időközben megözvegyült fiatalkori szerelmére. Mi pedig újra meghatottan ülhettük körbe a kanapét, ahol két idős ember, nagy szeretettel simogatta egymás kezét és mesélt nekünk az életükről.

Úgy érzem, azóta is áll az idő és a megélt érzések, a nagyanyáink és nagyapáink bölcs gondolatai most már örökké bennünk élnek tovább. Egy kis darabkát kaptunk belőlük, amit egyszer majd a kanapén ülve mi is tovább adhatunk a gyerekeinknek, unokáinknak.