Van az a pont, amikor az ember úgy érzi, hogy nem fedheti el a gondolatait és nem dughatja a homokba a fejét, mint ahogy a struccoknál szokás. Van az a pont, amikor a lelkedet hiába szeretnéd lecsitítani, egyszerűen nem sikerül. Végül eljön az a pont is, amikor már a szíved is fáj, mert nem bírja tolerálni az emberek közötti érzéketlenséget, a gyűlöletet, a haragot és még sorolhatnám azokat a negatív érzelmeket, amik sokféle viselkedést kiválthatnak, csak éppen empátiát nem.

Fotó: Canva

Borzasztó hallgatni tettleges bántalmazásról szóló iskolai történeteket, amiket gyerekek mesélnek. Amikor elmondják, kit hogyan löktek fel, ütöttek meg, fenyegettek, gúnyoltak. Először azt gondolod, túloznak, de amikor több gyerek ugyanazt mondja, kénytelen vagy hinni nekik. Amikor általános iskolákból az út a sürgősségi osztályra vezet, és nem egyedi esetben, hanem egyre sűrűbben fordul elő, ott már valami nagyon nagy baj lehet.

Hogy mivel lehet nagy baj? Nem vagyok olyan ember, aki ítélkezik mások felett, de azért van véleményem. Az első gondolatom mindig az, hogy nekem is van egy iskolás fiam, akit nagyon féltek. Hogyan engedjem el így nyugodtan? A másik, amit ilyenkor gondolok az, hogy mi felnőttek tehetünk erről. Mert milyen példát mutatunk? Milyen társadalomban, milyen környezetben nevelkednek ezek a gyerekek, hogy ennyire agresszíven viselkednek? Engem nyugtalanít, ijesztő, sőt rémisztő. Jó lenne beszélni erről, hogy esélyt adjunk a változásnak. Híve vagyok az asszertivitásnak, az erőszakmentes kommunikációnak. Itt van az ideje, hogy megtanuljuk. Talán még nincs késő. A traumatológiától nem esik messze a temető, és nem hiszem, hogy oda akarjuk vinni a csokrokat, az iskolai ballagások helyett.