Sok évvel ezelőtt mélyen beleástam magam a gyermekek és családjaik szegénységébe, annak okaiba és következményeibe. Folyton ezen a nehéz témán jártak a gondolataim, amit valamikor fel is kellett dolgoznia az agyamnak. Ez pedig - ahogy lenni szokott -, az álmaimban történt.

Közülük az egyik máig felejthetetlen: egy óriási folyamban rengeteg gyerek próbált a víz felszínén maradni, azért küzdöttek, hogy ne nyelje el őket az ár. Eközben mi, a segítők csónakokban ültünk és óriási fehér lufikat dobáltunk nekik, hogy abba kapaszkodva valahogy életben tudjanak maradni. Megrázó, szomorú álom volt.

A gyerekek mentése azóta is fontos számomra, ha nem a legfontosabb. Ma egy riportot hallgattam dr. Lengyel Árpád magyar orvosról, aki a néhány óra leforgása alatt elsüllyedt Titanic sokkos állapotba került áldozatainak mentésében, gyógyításában vett részt. Erről rögtön eszembe jutott legutóbbi álmom: repülőn ültünk, ami fura módon nyitott volt és hirtelen nagyon alacsonyan szálltunk a nagyon mély, gyönyörű, de erősen hullámzó tenger felett. Az volt az érzésem, hogy bármikor elnyelhetnek bennünket a hullámok. De a legnagyobb veszélyben ismét a gyerekeket éreztem, akik kíváncsian, veszélyérzet nélkül hajoltak a félelmetes, de csodálatos kék színben pompázó víz fölé. Nekem szinte halálfélelmem volt és azt vártam, mikor süllyedünk el a kékség mélyén. Ez nem történt meg, viszont az ettől való szorongás továbbra is megmaradt. Ami talán sokkal rosszabb volt, mintha valóban bekövetkezett volna a tragédia.

Az álmok elemzésében nem vagyok túl jó, de az ilyen jellegűekre csak egyetlen magyarázatot találok. Mégpedig azt, hogy már magamat sem érzem biztonságban, de a legnagyobb veszélyben most is a gyerekek vannak.