Gyereksírás. Oly sokadjára az elmúlt napokban. Elkap egy érzés. Futni kéne. Menekülni. El. Messzire a világ gondjaitól, a nehézségektől, a betegségtől, a több hete tartó kialvatlanságtól. A bűntudattól. A be-bekapott szelet csokiktól, édességtől, sós rágcsáktól, ingerült félmondatoktól, amiket kitudja hányszor mondtál már.

Mert erre tényleg senkit nem készítenek fel, hogy szülőnek lenni bizony nem nyolc órás, rózsaszín vattacukorba mártott meló. 0-24-es szolgálat. Akkor is, ha esik, ha hányik, ha egyszerre jön a létező összes foga. Aggódsz, mert nem kerek a világ neki. Vagy nekik, ha többen vannak, duplázva/ triplázva a lehetőségeket… Így neked sem az. Nem tudod, hogy segíts és ez felemészt, közben igyekszel mégis jó anya/apa/ nagymama... (bármivel helyettesíthető) maradni, holott lassan tükörbe se mersz nézni, mert a táskák helyett már bőröndök kacsintanak vissza rád.

Fáradt vagy. Nyúzott. Nyűgös. Úgy érzed, hogy minden romokban van körülötted. (Pedig csak benned van káosz). Aztán megszólal egy bizonyos  zene és táncolni kezdesz a szoba közepén, akárcsak egy gondtalan tinédzser a suli-buliban. Lassan, de biztosan kiengedsz, mint a másnapra szánt pörkölthús a tálcán. Szétfolynak a gondolatok, megszűnik a világ, csak a pillanat létezik.

Később persze kezdődik minden elölről. De valami megváltozott közben. Rájössz, hogy a nehézségek sem tartanak örökké, így tudatosan figyelni kezdesz. Keresed azokat az örömmorzsákat, amik a legnehezebbnek tűnő órákban is reményt adnak. Kinek mi. Levélsöprés a kertben, varrás, séta a szabadban, éjszakai írás, sorozatok bámulása, barkácsolás, bármi, ahol önmagad lehetsz. Közben már alig veszed észre az alvás nélküli időt, könnyebbek a nappalok is. Töltődsz, mert legbelül nem tűntél el a probléma-hegy alatt, hanem kitartottál. Elvégre minden fejben dől el. A pozitív életszemléletre való nyitottság nagy kincs. És ezek után baromi hálás vagy, hiszen van egy szuper családod és támogató barátaid. Fedél a fejed felett, étel az asztalodon. Ja és egészséged. Kell ennél több?