Menedéket nyújt, vagy bezár? / Illusztráció

Rohanunk. Mindig. Valahová. Közben bezáródunk, akár egy hermetikus buborék. Nem nézünk körbe, nem látunk semmit. Nem figyelünk. Nem éljük meg a pillanatot. És másokat is kizárunk. Lepattan minden rólunk. Magunkban vagyunk.

Csak rohanunk, ezért rátoljuk a másikra a kosarat a boltban. Csak robogunk, átgázolva mindenkin. Képletesen és szó szerint is. Így alig észleljük, ha a kerekek között majdnem ott marad valakinek a kedvenc négylábúja, esetleg szavaink fekete lyukat ütnek a másikba. Nem számít, még legyinteni se vesszük a fáradságot.

Rohanunk, mert bennünk van. Közben minden néma. Rohanunk, de elfelejtünk valamit. Élni. Pedig mindenkinek kell a biztonság. A szeretet. A kötődés. Az ölelés.

Merjünk kilépni a buborékból. A közönyből. A fásultságból. A némaságból.

Vegyük észre a legapróbb csodákat, de ne csak karácsony közeledtével! Merjük megköszönni a kedvességet. S adjunk legalább pár jó szót és mosolyt másoknak. Egyik se kerül semmibe, de garantáltan jobban fogjuk érezni magunkat utána. Színessé válik a világ. Egy piciny figyelmesség pedig hegyeket mozgathat meg, ha jókor van, jó helyen!