Ez vár ránk? / illusztráció
„Tudod a rendszer addig áll, amíg mindenki hisz benne. Leginkább attól félnek, hogy az emberek elkezdenek gondolkodni.” – Na igen, erős kijelentés, egy lebilincselő könyvből, amely egyre többször düböröghetne a fülünkben a különböző társadalmi problémák kapcsán is. De mivel nálunk a blogon tabu napjaink bármiféle politikája, így kanyarodjunk vissza Dmitry Glukhovsky: Futu.re című sci-fi regényéhez, amely bekúszik a bőrünk alá és ott motoszkál még akkor is, ha már vége. Hogy mi a titka?
A kötet magába sűríti az élet, a halál, a halhatatlanság, a felelősség, a hit, a lélek, a döntéshozatal és az emberség számos aspektusát. Külső szemlélődőként azt mondhatnánk, hogy oké, ezek mindegyike lerágott csont már, elvégre sokan foglalkoztak a fent említettekkel, elég csak Orwell ikonikus 1984-ére gondolnunk… De itt valami mégis más, ami arra késztet, hogy továbbolvassuk és továbbgondoljuk a történetet.
Egy olyan jövőben járunk, ahol századokkal korábban felfedezték a halhatatlanság szérumát. Amerikában csak a leggazdagabbak juthatnak hozzá, Oroszországban csak a politikai elit, Európában viszont alanyi jogon jár mindenkinek. Az öreg kontinens ennek következtében hihetetlen mértékben túlnépesedett, ezért az emberek gigantikus, kilométeres átmérőjű beton-kompozit felhőkarcolókba, tornyokba kényszerülnek (Glukhovsky a horizontális börtönök világából (Metró könyvek) a vertikálisokra vált), ahonnan nincs kiút, hiszen nincs hová menni, elvégre nem maradt már talpalatnyi szabad hely sem – legfeljebb a tetőn, az égben…
Persze azt gondolnánk, hogy ennek ellenére gondtalan a halhatatlanok élete, hiszen mindenki kiteljesítheti önmagát, mindenre végtelen sok ideje van és még a kilátás is szuper a felhők fölül. Igen ám, csak nem mindenki juthat fel adott emeletekre / szintekre (erről egy másik remek könyv, Fehér Klára: Oxygéniája is eszembe jut), illetve ezen túl további áldozattal is jár a halhatatlanság. Cserébe mindenkinek le kell mondania arról, hogy gyermeke lesz, különben a túlnépesedés végleg elpusztítaná a „földi paradicsomot”. Aki vét a törvény ellen, arra halál vár. Főhősünk, Jan is egy ilyen halálbrigád tagja, ennek ellenére, vagy pont ezért a társadalmi és hitbéli kérdések boncolgatása ingoványos terep számára, főleg, hogy ő is csupán egy csavar a gépezetben.
Disztópiához* mérten kellően nyomasztó a történet, a hatása azonnali és levakarhatatlan, nehéz elszakadni tőle. A könyvben a baljós hangulat végig kitart, de szarkazmusból és gúnyolódásból sincs hiány, így aki szereti az ilyen stílust, az derülhet a legsötétebb pillanatokban is. Az aprólékos leírások olyan érzetet keltenek, mintha a főszereplővel járnánk végig a helyszíneket. A nyomortanyáktól, a csillogó fürdőkomplexumokon át a nyugtalanító temetőig, vagy a bordéllyá lett templomig. A liftekről nem is beszélve, amelyek abszolút központi helyet töltenek be a regényben.
A könyvben a múlt visszaemlékezései és a jelen történései váltakoznak, így bomlik ki a cselekmény, amelyben titkok, ok-okozati hálók és súlyos döntések alakítják a karakterek jellemét. Sokféle kérdést és választ is bemutat a Futu.re, így a helyes, ha létezik egyáltalán olyan, sokszor átalakul. Elvégre nem mindegy kinek a nézőpontjából látjuk éppen a történéseket…
Elgondolkodtató regény, ami sokáig nem ereszt. Ajánlom! De lehetőség szerint csak jó passzban kezdjünk bele, mert nagyon impulzív és így magával tudja rántani az olvasót!
*A disztrópia (vagy más néven negatív utópia, ellenutópia, esetleg antiutópia) olyan elképzelt jövőkép, amiben a világ a jelenleginél rosszabb társadalmi, politikai rendszerben működik. Általában a jelen világban előforduló valós problémákat mutatja be szatirikus módon, vagy a jelen tendenciáinak jövőbeli veszélyeire figyelmeztet. Negatív utópiát bemutató híres irodalmi alkotás például George Orwell 1984 vagy Aldous Huxley Szép új világ című regénye. Ellentéte az utópia, ami elképzelt pozitív jövőképet jelent
