A Szó-labort nagy megtiszteltetés érte, amikor Horváthné Tilhof Gyöngyi, az ajkai Szent István Király Római Katolikus Általános Iskola igazgatóhelyettese megosztotta gondolatait egy kiállítás kapcsán a blog szerkesztőivel és olvasóival.

Az apropót az iskola nagy sikerű jubileumi tablókiállítása adta, amely több tekintetben is köthető a kis csoporthoz és szinte az egész városhoz. Kinek ne járt volna ismerőse, barátja, gyermeke, unokája esetleg szerzett rokona a nagy múltú iskolába? Szinte valamennyiünket megérint, ha kimondják a tósokberéndi iskola nevét. A kiállítás megalkotóinak különös élményben volt része, amely felszínre hozta az érzelmeket, az emlékeket. Ezt osztotta meg velünk Horváthné Tilhof Gyöngyi főszervező.

– Fotók, névsorok, évszámok. Aki 2022. november 24-e és december 1-je között ellátogatott az iskolába, az az előbbiekben felsoroltakkal találkozott. Az iskola alapításának 10 éves jubileumát ünnepelve arra vállalkoztunk, hogy évekre visszamenőleg, az elődeink előtt is tisztelegve megpróbáljuk összegyűjteni végzős osztályaink fényképeit. Felhívásunk és gyűjtőmunkánk eredményeképpen 111 osztálynévsorhoz, melyeket az egykori anyakönyvek alapján írtunk, 97 fotót tudtunk az aulában elhelyezett paravánokra kitenni. A legkorábbi tabló 1949-ben készült.

Fotók, melyeken különböző korosztályok mosolyognak vagy félszegen néznek a kamerába. Névsorok, melyeken betűrendben sorakoznak az osztályok tagjai élükön az osztályfőnökökkel. Évszámok, melyek jelzik a ballagás évét. Szigorúan hangzanak a felsorolások, puszta tények, adatok csak. De ha egy ismerős arcot pillantunk meg, ha egy ismerős nevet olvasunk, ha magunkat vagy családtagjainkat találjuk meg a fényképeken, akkor minden életre kel. Így történt egy héten keresztül nálunk is. Öröm volt nézni délelőttönként diákjainkat, akik lelkesen fogadtak minden egyes újabb fényképet, és keresték szüleiket, nagyszüleiket rajta. Kitörő öröm és valljuk be őszintén széles mosoly is kísérte a tantestület tagjainak megtalálását. Adtunk is feladatot a gyerekeknek, hiszen 10 iskolai dolgozó valamikori diákja volt iskolánknak. Délutánonként, esténként pedig a mosoly mellett megjelentek a könnyek is a szemekben. Egy-egy rég elfeledett osztálytárs, egy kedves, elvesztett szerettünk arcát meglátni, bizony visszahozta az emlékeket. Milyen jó volt beszélgetni a kiállítást megtekintő egykori diákokkal, érdeklődőkkel, másokra is kíváncsi emberekkel! Hol is volt a termünk? Ki tanította a matematikát? Emlékeztek a kirándulásokra? Az alsó kisiskola alacsony tornatermére, ahol csak pókfocizni lehetett? A régi papírgyűjtésekre, amikor talicskákkal jártuk a falut? A versenyekre, a táborokra, a régi könyvtárra? És még sorolhatnám, hogy mi minden nem jutott az eszünkbe. Jó volt látni és hallani, hogy egy régi pad milyen sok emléket idéz fel. S hogy milyen sokan ki is próbálták! (A gyerekek minden szünetben birtokukba vették őket!) Esténként mindig az jutott eszembe, hogy milyen jó dolgot alkottunk, hány embernek szereztünk örömteli perceket!

Köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult a tablókiállítás megvalósításához, aki fotót adott, aki eljött és megkereste a régi osztályfényképét, a családjáét, vagy elkísérte hozzátartozóját. Mert ez a mi iskolánk, ahogy a megnyitó műsorban hallottuk:

„Nagy a világ, az égig ér / De van ez a föld, ami kezünkbe fér…

Ez a pad, ez a fal, ez a pár farakás / Ez a dal, ahogy nő, ez a szívdobogás
Ez a jel, innen el soha nem szaladunk / Gyere mondd, hogy a grund mi vagyunk!"

Igaza van Geszti Péternek, hogy innen soha el nem szabadulunk, nem is akarunk. Köszönjük a kitalálóknak és reméljük, hogy még az asztalfiókok, a padlások poros ládái rejtenek néhány hiányzó osztályképet!