Az ajkai szénmedence területén már 1909-ben is több bánya működött, amelyek naponta 40-45 vagon szenet termeltek ki.
A bányászok két műszakban dolgoztak. Reggel hattól este hatig, valamint este hattól reggel hatig. Legtöbben csoportokban, bányászösvényeken jártak siktre (Schicht-műszak) a környező településekről. Ha nappalosok voltak, akkor este nyolc körül értek haza. A családtagok a fel-felvillanó lámpák fényéből látták, hogy mikor érkeznek haza a kenyérkeresők és addigra az asztalon volt a meleg vacsora. A bányászok hajnali négykor már keltek is, hogy beérjenek a hat órai munkakezdésre. Egy hét leforgása alatt napfényt sem látták. Nem csoda, hogy állandóan fáradtan végezték a robotot, a szénfejtést, csákányozást, a lapátolást…
1909. január 14-én már a hét negyedik napja, csütörtök volt, amikor leszállt a mélybe a 259 bányász. Jó egy órája fejthették a szenet, amikor értesítették őket, hogy hagyják abba a munkát, menjenek a felvonóhoz. Tán még bosszankodtak is, hogy hiszen nemrég kezdtek el dolgozni? Unszolni is kellett egymást. Esetleg még rágyújtottak egy cigarettára és lassan elindultak a felvonóhoz.
Fél nyolctól az első szállítócsészében pusztán egy ember érkezett a felszínre. A másodikban is csak néhány lóhajtó gyerek.
Csupán fél kilenc környékén tudatosodott mindenkiben, hogy tűz van és nagy a baj, a füst lassan ellepte a járatokat. Sokasodtak az emberek a felvonó környékén, amely felváltva emelkedett és süllyedt. Fél tízre – a megengedettnél – egyre többen szálltak fel a 8 főre tervezett kasokba. A bányászok harcoltak az életükért. A gázoktól elájultak kibuktak a csészéből, így a tizenharmadik forduló után a kas elakadt. Az összezsúfolódott emberi testektől beékelődött. Megszűnt az egyetlen menekülési útvonal. Akik addig feljutottak ők megmenekültek, a többi 55 bányász lent a mélyben lelte halálát, megfulladt.
Órákkal később tudták a tűz terjedését lokalizálni, friss levegővel ellátni a járatokat és este hat órától volt csak lehetőség a halottakat felszínre szállítani, az utolsókat pénteken 10 órakor tudták kihozni a bányából. 13 ló is elpusztult.
Az 55 bányászt máig több környező falu is gyászolja. A Felsőcsingeri temetőben 24, Bódén 8, Úrkúton 6, Ajkán és Kislődön 5-5, Csékúton, Városlődön és Tósokberénden 2-2, Ajkarendeken egy bányász van eltemetve.
Az Ármin-akna területén 1965. augusztus 6-án – az ajkai szénbányászat 100 éves jubileumán – létesített szabadtéri Bányászati Múzeummal rájuk és feleségeikre, árván maradt gyerekeikre is emlékezünk. Úgy, ahogy minden évben az évforduló idején számos programmal lerójuk tiszteletünket. Kiállítások, koszorúzások, emléktúrák, mind az irántuk érzett részvétünket fejezi ki.
Álljon itt az áldozatok neve:
