Kopogtattak az ajtón. Zörgetett az elérkezettidő. Vártad is, meg nem is, de eljött. Mert, aki nem megy el előbb, annak eljön. Nem is bánod… Akkor már inkább jöjjön. De ne hagyd, hogy elmenjen melletted. Csak egy pillanatra állj meg. Fogj vele kezet. És adj esélyt egy új időszámításnak!
Ötven év a nyugdíjba vonulásig… Fél évszázad egy munkahelyen. A mai világban ritka, kiváltképp itt Ajkán, ahol az iparra épült városban sorra megszűntek az egykor vonzó munkahelyek. Az elbocsátott munka nélkül maradt emberek más ágazatokban próbálkoztak, újabb lehetőségeket kerestek. Változó szerencsével.
Ilyen helyzetben, döntések sorát kellett meghozni. A „Menjek, vagy maradjak?” kérdés kemény választás elé állította a dolgozókat. Sok esetben nem a racionalitás, hanem az érzelmek döntöttek. Hiszen, aki ezer szállal kötődött egy munkahelyhez, az nagy valószínűséggel a maradást választotta.
Az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohó tipikusan olyan vállalat volt, ahol szülők, nagybácsik, gyerekek, feleségek dolgoztak egy helyen, amelyek olyan kötelékek voltak, amit nehéz volt otthagyni. Emlékek sora maradásra késztetett. A kollektívák, a szocialista brigádok, a KISZ alapszervek, a programjaik által olyan közösségeket alkottak, amelyekben életre szóló barátságok alakultak, szerelmek szövődtek. A kalákában épült házak mind közelebb hozták egymáshoz a munkatársakat. A bajban és az örömben is osztoztak. Együtt temettek és a gyermekek születését is közösen ünnepelték.
Amikor vékony volt a boríték, akkor túlórát vállaltak, sőt a rendszerváltás, idejétől GMK-ban dolgoztak, amikor a délutánokat, a hétvégéket is együtt töltötték. Közösen építették át a Kaszinót a sportcsarnokot, a hozzá kapcsolódó épületeket, számos intézményt Ajkán és vidéken egyaránt. Nehéz volt. Sokszor a családi béke rovására ment, de be kellett vállalni. Gondoljunk csak, a múlt század nyolcvanas éveiben, amikor a 4000 forintos jövedelem mellé 1000 forint Gyes folyt be a családi kasszába, a törlesztőrészlet a házra, a bútorokra, a háztartási gépekre, pedig 4000 forint volt. Ehhez bizony kellett a plusz jövedelem.
Nagy vállalatok közé tartozott az egykori „Baxit”, csúcson 3300 fő körül volt a dolgozók száma, majd a világgazdaságban történt változások, válságok átszervezések, kiszervezések a létszámot is megkurtították. Sokan nem bírták feldolgozni a helyzetet és áldozatokká váltak; a válságok és a rendszerváltás áldozataivá. A vörösiszap kiömlése ezeket a folyamatokat csak meggyorsította. Az elmúlt néhány évben üzemrészeket, létesítményeket bontottak le. A még, ott dolgozóként nehéz volt látni a tartályok, épületek ledöntését. Elképzelni sem lehet a kívülállónak, hogy mekkora lelki törést okozott mindez annak, aki a felépített új gyár indulásával egy időben kezdte a nagybetűs életet! Minden szegletét ismerte a gyárnak. Ahogy Radnóti írta „S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom.” Csupán fél évszázad adatott meg az új gyárnak. Területe még megvan, de napjainkban új néven a töredék létszámmal működik az egykor szebb napokat megélt régi gyár néhány része. Ki tudja meddig?
Ebben a helyzetben a túlélésre kellett törekedni a gyár legidősebb aktív dolgozójának. Hiszen a nyugdíjkorhatár felemelésével az ő évjárata az első, aki 65 éves korban tud elmenni öregségi nyugállományba. De eddigre már az ötven év kiszipolyozta az ízületeket, a gerincet. Egyre nehezebb volt a reggeli elindulás. Fiatalon ki gondolt arra, hogy évtizedek kemény munkájának mi lesz az eredménye…itt van és megélte. Pénteken, Luca napján született és 2022. december 13-tól nyugdíjas elektrikus.
A remény mindennek dacára megmaradt, hogy az elkövetkezendő években majd kicsit elkényezteti a szervezetét, talán több idő jut a pihenésre, az életre. Látva egykori nagy teherbírású főnökét, aki 93 évesen szellemileg frissen él, talán lehet bízni a nyugdíjba vonulás utáni idő rá váró szépségeiben.
