Több írásomban említettem már, hogy kötődök a könyvekhez – milyen kifejező a magyar nyelv, újra és újra meglepődöm! Azt szoktam mondani, hogy szinte a könyvtárban nőttem fel, az volt a második otthonom. Előfordult, hogy még a játszótér helyett is egy izgalmas könyv volt a társam, később a tankönyveim alá rejtettem Benedek Elek meséit, mert az jobban tűzbe hozott, mint a környezetismeret.
Felnőttként az olvasási függőségemet csak egy rövid időre tettem félre - legalábbis a korosztályom irodalmát tekintve -, ugyanis a gyerekeim révén visszacsöppentem Óz birodalmába és a hozzá hasonló varázslatok világába.
Ma már ismét a felnőtteknek, főképpen a nőknek szóló életrajzi ihletésű könyveket részesítem előnyben. Amikor belemerülök egy-egy érdekes kötet fejezeteibe, képtelen vagyok letenni és viszem magammal, amerre járok. Lopott perceimben aztán előkapom a táskámból és falom a betűket. Ez előfordul velem várakozás közben az óvoda folyosóján, vagy amíg a gyerek sütizik a cukrászdában. Megesik, hogy nem nézek fel időben a buszmegállóban sem és másik irányba indulok el a járattal. Mivel életem egyetlen percét sem szeretem elvesztegetni és a tennivalók túlvállalásában is otthonosan mozgok, gyakran az ügyes-bajos dolgaimat útközben intézem az okostelefonom. Ha pedig segítséget kérnek tőlem, nem szokásom nemet mondani. Így megesik, hogy nem hagyok magamnak szabad perceket, a fáradtság és a kapkodás miatt dekoncentrálttá válok. Ilyenkor nem célszerű még egy könyvet is magammal cipelnem, főképpen, ha az könyvtári. Előfordulhat, hogy az olvasást megszakítja egy segítségkérő telefon, ami máris átveszi a prioritást.
Így történhetett, hogy álmatlan éjszakákat okozott nekem a „Bíborszín” – és nem azért, mert annyira feldúlt az olvasása. Ellenkezőleg: az borított ki, hogy nem tudtam meg a befejezését az érdekfeszítő regénynek, ugyanis a könyvet valahol útközben elveszítettem.
Nem hagytam annyiban, napokig nyomoztam utána. El voltam keseredve, rosszul éreztem magam, bántott, hogy pont egy könyvtári példányt hagytam el. A férjem azzal vigasztalt, hogy majd valaki megtalálja és beviszi a könyvtárba – én ebben hittem a legkevésbé. Egy hétig nem találtuk nyomát. Míg egy váratlan pillanatban csengett a telefonom és a könyvtárból hívtak, azzal, hogy „valószínű elvesztettél egy könyvet”. Boldogan fogadtam a neheztelő mondatot és szenvedélyesen ecseteltem a történteket – őszinte érzelmi kitörésemet a vonal túloldalán megértés fogadta és még arról is biztosítottak, hogy rögtön vissza is adják a könyvet, csak menjek be érte.
Nagy hálával vettem át ismét a regényt, amit az ismeretlen megtalálónak ezúttal is köszönök. Ígérem, könyv- és filmajánló is készül belőle, amit a blogunkon olvasni lehet majd. Az is bizonyossá vált, hogy „nincs a világon olyan nagy baj, amin egy csoda ne segítene”. Én mégis azt ajánlom, hogy az „utazó könyvet” inkább csak otthon, biztonságos helyen vegyék a kezükbe.
